Kónya István id.

Id. KÓNYA ISTVÁN 1919-1999

1943-tól fényképésznek tanult, majd mestervizsgát tett, műhelyt nyitott. Kónya István már 13 éves korában megpróbálkozott a hegedűkészítéssel, ám 1964-ben 44 esztendős volt, amikor elhatározta: elindul Cremonába, a hangszerkészítés fellegvárába, hogy megtanulja a mesterséget. Négy évet töltött ott. 1968-ban kiváló eredménnyel, aranyérmes diplomával tért haza Tatabányára. Később átköltözött Tatára, ahol 1999-ben bekövetkezett haláláig a hangszerkészítésnek szentelte minden idejét. Az első cremonai Triennálén csellójával ezüstérmet nyert 1976-ban. Vonót 1975 és 1992 között készített kb. 70-80 darabot. Hegedű-mélyhegedű, cselló és bőgővonókat vegyesen.

Tanyítványai: Fiai Ifj. Kónya István (Stefano Conia) és Kónya Lajos

Pecsét: KONYA I.

Dr. Tímár András "A magyar HEGEDŰKÉSZÍTÉS története" című könyvéből

---

A közeli Tatán él és alkot KÓNYA ISTVÁN (* 1919. V. 1., Felsőgalla), aki amatőrből képezte magát a mai magyar hegedűkészítés egyik reprezentáns mesterévé. Sza­bómester fia, aki 13 éves korában - hajtva a vágytól, hogy hegedülni tanulhasson - lemá­solta egyik barátja hangszerét. Ezután bátyjának is készített egy hegedűt hasonló célból, melyet 15 éves koráig további öt-hat gyermekkori készítmény követett.

15-17 éves fejjel Vas megyében kitanulta a lakatos mesterséget, majd visszatért szü­lővárosába, de nem sikerült munkát szereznie. 1937-ben ezért öccsével együtt kiment fran­ciaországi rokonaihoz, és három évig bányában dolgozott. A háborús események miatt 1940-ben (Cremonán keresztül) kerékpáron hazatért Felsőgallára. Itt kitanulta a fényképé­szetet, és 1944-ben műtermet nyitott. 1959-ig Felsőgallán, 1959-1964-ben Abaújszántón, majd 1964-től ismét (az akkor már Tatabányához tartozó) Felsőgallán működött mint fényképész.

1960-ban - most már fia részére - újra hegedűkészítésbe fogott. Így kezdődött má­sodik amatőr periódusa, melynek eredménye több hegedű, brácsa, sőt cselló lett. A mintát Jalovec könyveiből másolta ki.

1962-1963 során a megyei tanács művelődési osztálya Szikszón és Miskolcon kiál­lítást rendezett készítményeiből, amely az újságok figyelmét is felkeltette. A Népszabadság segítségével sikerült kiutazási engedélyt kapnia Cremonába, ahol felvételt nyert az ottani nemzetközi hegedűkészítő iskolába (Scuola Internazionale di Liuteria di Cremona).

Cremonában - az iskola ösztöndíjával - négy évig (1964-1968) tanult általános és gyakorlati tárgyakat. Felvételi kérelme alapján, melyet addigi munkáiról készített fényké­pekkel támasztott alá, azonnal megengedték neki, hogy kész hegedűket készítsen. Az is­kola ma is őrzi egy intarziás hegedűjét, több brácsáját és csellóját, továbbá egy nagybőgő­jét és egy nagyméretű viola da gambáját. Másodéves korában már aranyérmet nyert az olasz nemzeti versenyen. Diplomáját is aranyéremmel nyerte el, ami az iskola történetében négy-ötévenként egyszer fordul elő.

Családja ezalatt itthon a fényképész műteremből élt; ezt hazatérése - 1968 nyara - után is fenntartotta 1974-ig, amikor Tatára költözött, s itt már mint önálló, hivatásos hege­dűkészítő telepedett le.

Azóta fanatikus szorgalommal dolgozik maga készítette szerszámaival. Legalább ti­zenkét hangszer kerül ki kezéből évente. Sokoldalúsága imponáló: vonót, történelmi (viola d'amour, viola da gamba) és pengetős (tambura, citera, gitár, mandolin) hangszereket is készít a teljes vonós családon kívül. Szép miniatűr készítményei is vannak.

A vonók kápáját is maga készíti, gyakran különleges mintázatú gyöngyház, illetve teknősbéka-páncél berakással, arany, illetve ezüst fémrészekkel. A pálcához csak rózsa­vagy pernambukfát használ. A történelmi és a pengetős hangszereket szép faragásokkal, a hegedűk egy részét intarziával díszíti. Ha különleges cél vezérli, az alkatrészeket (kul­csokat, álltartót, húrtartót, lábat) is saját maga faragja ki. E célra az ébenen kívül paliszan­der- és geuguolo fát is igénybe vesz, melyet gyakran faragásokkal, elefántcsont vagy fém berakással ékesít.

Hangszereihez nagy gonddal és változatossággal gyűjti össze a szebbnél szebb raj­zolatú habos jávort. A tetőt néha habos fenyőből alakítja ki.

Arany- vagy narancssárga színű, bársonyos fényű, átlátszó lakkja jól érvényesíti a fa szépségeit. Szesz- és olajlakkot egyaránt alkalmaz, de a kettőt sohasem kombinálja.

Hűségesen másolja a nagy olasz mestereket. Alkalmazza a hosszú és a rövid Stra­divari-formát, utánozza Guarneri del Gesút (főleg a„Canone"-t), a mantovai Pietro Guar­nerit, továbbá Adrea Amatit. Készült Maggini-utánzata is dupla berakással, a hátlapon intarziával. Korábbi intarziás hegedűi - Stradivari-invenció nyomán - a csigán és a kávákon kaptak ében berakott mintázatot.

A saját alkotómunkát mindenek fölé helyezi, ezért javítást lehetőleg nem vállal.

Cédulája fotoeljárással készül. Stradivari „Il Cremonese" nevű, 1715-ben kelt hege­dűje és Kónya István eddig szerzett kitüntetései láthatók rajta. Olasz nyelvű szövege fel­tünteti a mester cremonai végzettségét, illetve a készítés évét, magyar nyelvű szövege pe­dig a mester nevét és lakcímét. A hangszerekbe kézírásos bejegyzés is kerül. Konya István példáját fiai is követik.